kiskarácsony, nagykarácsony

Legendás hetedik számunk (minden számunk legendás volt, de ez különösen) már a címlapjával angyali magasságokba emelkedett. Ez volt a legrövidebb Hód - igaz, hogy a 2. is csak 28 oldalas volt, de ezúttal akkora szöveghiánnyal szembesültünk, hogy az utolsó pillanatban 5 oldalasra kellett húznunk a képregényt (melyben az Anathema tagjai megmentik a világ helyett a sört - ennek mégis több értelme van, nem?) olyan is lett, például mert kizárólag Vinnyt és Dannyt tudtam rajzolni, a többiek nem voltak sem elég piszék, sem elég királylány-szeműek.


A helykitöltés csúcsa azonban a középső oldalt elfoglaló Barkácsmelléklet volt, kétségkívül, igazi, meghitt karácsonyi jelenet, Készítsd El Otthon Te Is, mi lepődtünk meg legjobban, hogy az egyik olvasónk írt, hogy elkészítette.

Én azért vártam vele úgy 13 évet.

(Ez a két kép valójában nagy méretben is ott lapul a link túlvégén.)

A tervrajzon látszik, hogy a stábban nem volt egyetlen mérnök sem, ellenben a költői apróságokra fogékony lánglelkület igen (a Sör márkája Finom), eleve képtelenség lenne úgy összeállítani, mint a kis szemléltető ábrán, és a kéztartásokat sem mindig sikerült eltalálnom. Kettőből kétszer nem. Persze minden grafikus egyetértene, hogy kezet a legnehezebb rajzolni, szóval így járt volna ezzel Leonardo is, és szívemben sem kétség, sem megbánás tüze nem ég ez ügyben.


A karácsonyfák és a Karácsony házaspár hátoldalát minden egyes újsághoz kézzel kellett megrajzolnunk (az éjjel-nappali fénymásolókban képtelenség lett volna olyan pontosan tologatni a papírt, hogy ne legyen erősen szellemképes), így Karácsonyné például az egyes példányokban a fejszétől a szigonyig mindent tart a háta mögött - én jellemzően kést adtam a kezébe, Cold Seed inkább a sodrófát részesítette előnyben. Mai fejemmel alighanem felsorakoztatnék pár őrjöngő vérnyulat is, vagy piranhát (esetleg Pacmant), de akkor még hittünk a háztartási eszközök szentségében.

Szóval fogtam, és előástam a Példányt, elvittem lefénymásolni, kiszíneztem (a fele filckészletem elveszett), és nekiálltam kivágni.


A szentek legendái szerint valaha volt kézügyességem, de én úgy emlékszem, hogy inkább csak valami mániákus makacsság volt bennem, ami néha eredményre vezetett. Most már az sincs. Vágtam a tenyeremre néhány új sorsvonalat, pár stigmát is feltettem, és aztán már csak össze kellett ragasztani a Jelenetet. Csodálatos látvány lehetett, amint épp egy kisebb könyvespolcot próbálok leválasztani az ujjaimról (egy igazit, Karácsonyéknak ilyen fölösleges dolgokra nem volt igényük).


A végeredmény aztán mindenért kárpótolt, még Trianonért is, különösen, hogy a győzelmi tánc közben csak egy csavarhúzóba léptem bele, a technokolba nem (bár legalább újraragasztottam volna a parkettámat), jut eszembe, Rapid, ami azzal jár, hogy 28-án Warpigs a Szeparéban (és bár a stábból nem én voltam a törzsimádójuk, azért a többiek egész sok koncertre elcipeltek).

Boldog karácsonyt, kevés lángoló fenyőfát, ámde sok sört, ilyenek.

Kulturális Ajánlat - BKV rádió

Először a Kelly Family leghalhatatlanabb istencsapását terveztem felmelegíteni (Fell in Love with an Alien - ír népmesei elemek a kilencvenes évek popzenéjében, mert szakbarbár voltam már akkor is), de aztán egyrészt rájöttem, hogy it's so 97, azaz 2010-ben, a frappáns blogok és fanyar megmondóemberek világában már iskolai dolgozatnak is gyenge, másrészt megnéztem. A szóban forgó művet.

Hát, hinnye. A kurva élet.

Miután agyat mostam, és a katatón fázist is átvészeltem, szembesültem vele, hogy van másik, azaz van olyan Kulturális Ajánlatunk, ami ugyan mérsékelten humoros, viszont rávilágít, hogy a fontos posztokon már akkor is hülyék ültek. Mindennek hála, a terv nem valósult meg, de komoly veszély volt akkoriban a...

Kulturális Ajánlat
BKV-Rádió

Kulturális ajánlatunk újabb nagyszerű felfedezést kínál: igaz, hogy amiről most szót fogunk ejteni, az a jövő zenéje (avagy inkább rádiója) egyelőre még csak, de ha hihetünk Magyarország egyik vezető gazdasági lapjának, az Áldott Idők beköszönte már nem várat magára sokáig. A BKV saját rádióval örvendezteti meg utasait. Korántsem bizonyos még, hogy ez a kedves gesztusként, teljesen önzetlenül, mindenféle anyagi nyereség kilátása nélkül a köz javára felajánlott adó a Juventus rádióéhoz hasonló magas színvonalú zenét és kultúrát fog terjeszteni, de már az is elég, hogy nemes tervük a testvéri kötelék szoros és szeretetteljes gúzsába gabalyítaná székesfővárosunk lakóit.

Ezen emberbarát elképzelés szerint minden áramszedős és áramszedőtlen, kerekes és kereketlen BKV járművet ellátnának a PánBKV-rádióval, ami a nap huszonnégy órájában szórakoztatná a szórakozni vágyó utasokat zenével, hírekkel, és persze mindenek felett, reklámokkal.

Azért ez rendes tőlük.

Nagy jótétemény a dologban, hogy így azok a vandál fiatalok, akik pl. Cradle of Filth walkmanon való hallgatásával okoznak közbotrányt (itt van mindjárt Dani, ez a zord és tapasztalt öregnénik réme, aki anno így biztosította magának a betevő ülőhelyet), nem tudnák tovább folytatni ocsmány tevékenységüket, mivel a rádió hangereje mellett úgyis lehetetlen lesz majd bármiféle sétálómagnót is rendeltetésszerűen használni. Ahhoz ugyanis, hogy a jó öreg Ikaruszok zúgását túlharsogja az emberiség szolgálatába állított média, olyan hangerőt kell biztosítani, ami vetekedik az E-playben péntek esténként tapasztalható dobhártyaszaggatással, s csak kevéssel múlja alul az odaérkező vendégek autójában hallható kocsiringató vad ütemekét. További pozitívuma a tervnek, hogy új, magasabb szintre emeli az emberi kapcsolatokat, s többé nem kell magunkat azzal gyötörni, hogy ismerőseinkkel meddő témakeresésben és udvariaskodásban feszengjünk: elég lesz csak alábukni a minket gyengéden körülölelő hangóceánban, hogy egy soha nem tapasztalt, közös kaland részesei legyünk. Az sem lebecsülendő evolúciós előny, hogy így fájdalom és erőfeszítés nélkül tájékozottak, naprakészek, korszerűek és fiatalo(sa)k maradunk. Mindig tudni fogjuk, mi a divat, a helyzet és a téma, és hogy hol a legcélszerűbb cipőt és kolbászt venni akciós, árukapcsolásos díszcsomagban, az éjszakai illetve kora reggeli járatokon pedig re¬laxálva megtanulhatjuk az aktuális slágerek szövegét, dallamát, valamint a reklámok frappánsabb szólásait, ezzel biztosítva, hogy minden párré (kúl, mi? Mintha leeveznél egy friss hegyi patakon) középpontja legyünk.

Egyetlen hátulütője a dolognak, hogy így többé nem lehet majd a temetőből és kórházból hazafelé tartó tiszteletreméltó idős hölgyek tanulságos és bölcs szónoklataiból okulni a vesegomba veszélyeiről.

De ajándék lónak ne nézzük a fogát. Még a végén megharap. És akkor mi lesz velünk, itt maradunk BKV-rádió nélkül, kiszolgáltatva a világ bújának-zajának… A megkérdezettek kilencven százalékához hasonlóan hát mi is úgy véljük, minden erőnkkel támogatni kell a magányos zsenik önzetlen, de méltatlanul elnyomott csapatát a közlekedés unalmassága ellen, az egységes Budapestért vívott harcában. Semmiképpen nem lenne szabad hagyni, hogy elbukjanak, sőt, javasoljuk, mit javasoljuk, követeljük!, hogy a tömegközlekedés egyéb formáin is vezessék be ezt a hangos áldást. A büfékocsi nélkül induló vonatokon való utazás egyhangúságát például semmi nem törné meg jobban, mint a célállomás éttermeinek és bevásárlóközpontjainak kimerítően részletes ismertetése, ami után az éhségtől elcsigázott lelkeknek mi más esne jól, mint a legújabb Ámokfutók nóta pedagógiai célokból való hatvanhatszoros ismétlése. (Csak aztán semmi nomen est omen ne süljön ki a dologból…) Egyelőre azonban álmatlanul várjuk, hogy végre felcsendüljön a buszokon-trolikon-villamosokon a rádió, még az ezért kétszeresére emelt viteldíjat is a boldogságtól szűkölve fizetném meg (elvégre mi ez egy Hájlájf — Low Tech — belépőhöz képest, és az még csak nem is praktikus) csak jöjjön már el az a nap, mert, hogy egy jól berelaxált szólással éljek:

Nekünk bizonyíték kell, nem ígéret!

Footer

És közben megtudtam, hogy az alien királylányért epedező Kelly azóta szerzetesnek állt, nem mintha le lehetne vezekelni azt az életművet.

Filctollal rajzolt magának új pupillát

Sajnos nem értem rá semmire, nagyon fontos sarokban gótulásaim voltak, egyszer még éjszín könnyeket is sírtam, miután majdnem kiszúrtam a szemem egy fekete filccel. Mondanám, hogy Hódokat rajzoltam, de valójában nem, valójában dolgokat öltem tollal. Ez azért méltó kifogás.

Koncepciót is akartam kitalálni, ehelyett karácsonyfadíszeket kaptam postán. Igazán nem lehetek telhetetlen.

Még a télen jön a Sisters of Mercy is.

pirospozsgás alkoholista egy zsák hírrel

Black Hód saját Mikulása nyilván átaludt egy teljes napot, de az is lehet, hogy csak lusta volt dolgozni (pillanatnyilag én vagyok Black Hód saját Mikulása, és nem emlékszem a részletekre), de idén december hatodika olyan vidám híreket dobált jobbra és balra, mint.

Állítólag január 28-án Budapesten jár a Fields of the Nephilim (van link, de most épp már nem él).

Júniusban pedig esetleg jön a Primordial, ők azon igen kevés együttes közé tartoznak, akik az elmúlt 13 év során kerültek a kedvenceim közé (fontos még megemlítenem a Clutch és Verdi nevét, eltekintve attól, hogy Verdi nem együttes, és nem lehet rá jól pogózni) (A Primordial kapcsán pedig érdemes megjegyeznem, hogy meg sem hallgattam volna őket, ha egyszer nem rúgok be Dublinban nagyon. Bár Dublinban máshogy nem is érdemes).

szolgálati jellegű közlemény

Nem felejtettem ezt itt el, csak mostanában sört inni sincs időm.

madárijesztő

anatheMA (és egykor régen)

Akkor a napi minősíthetetlen szóviccet ezzel le is tudtam. Szóval ma megint lesz Anathema koncert, és el fogok menni, bár az új lemezzel olyan szinten nem sikerült megbarátkoznom, hogy ahányszor előszedtem, öt perc múlva már Sophie B. Hawkins videókat néztem helyette, akkora szükségét éreztem valami kifejezetten erőteljesnek és férfiasnak. És a bölcsen megcímzett Itt vagyunk mert itt vagyunk mellett már a kilencvenes évek popslágerei is ütnek.

De hát ha már egyszer az Anathema felfordította az életemet, és vidám és agyhalott kalandok garmadába sodort, tartozom annyival a múltnak, hogy elmenjek megnézni őket. Azt hiszem.

Gondoltam arra is, hogy megpróbálom összeszedni, hányszor láttam őket (olyan tizennégy körül, de drága barátom, Marcel turnéidőszakban havonta megnézi a fürtös nyüsztörgényeket ennyiszer, szóval ezzel gyenge kezdő sem lehetek), és melyik mitől volt vicces, de rájöttem, hogy egyrészt a többségük semmitől, másrészt vannak benne mindenféle személyes kis részek is, például amikor torkom szakadtából ordítok emberekkel, vagy görög recepteket magyarázok részeg ír kölkeknek, és izé. Nem önéletírás ez itt mégsem.

Viszont hiába épp az előbb tettem fel a teljes első számot, azért kimásolom a szövegesített első koncertbeszámolónkat is, ha már megtehetem.

Ők, Az Istenek
Az Anathema Budapesten

Bár a We, The Gods (Mi, az istenek) számcímért felelős Darren White-ot azóta már eltávolították az együttesből, az Anathema május elsejei produkciója bebizonyította nekem, kétkedőnek is, hogy nem üres hencegés ez a szöveg. A fiatal angol együttes egészen egyszerűen életem legnagyobb koncertélményével ajándékozott meg, s nemcsak előadóként, a színpadon remekeltek, de emberként is jelen voltak a Riff-Rööfff malacdíszes falai közt.

Fél nyolckor már százával álltunk az apró klub bejárata előtt, a villamoson a becsületes családanyák irtózva fordultak el, mikor megpillantották a fekete tömeget. Egypáran a kertbe is beszivárogtunk, hogy a kapunyitáshoz (bár ez esetben legfeljebb ajtóról lehetett szó) időben felvegyük a startpozíciót.

Ott ért minket az első meglepetés. Az Anathemás istenségek nem odabenn lapultak a sötét pincehelységben, hanem köztünk jártak: fel és le, fel és le. Danny, a gitáros, a kert sarkában szundikált, Duncan, a basszus ördöge, a kerítést támasztotta mellette. A dobosuk, John, valamint az énekes-gitáros Vinny Cavanagh az egyik bokszban söröztek, s lelkesen szignálták a jó előre odakészített plakátok és orruk alá nyomott jegyek ezreit.

Vinny mellesleg azzal sokkolta a rajongókat, hogy két példányban volt jelen. Nem a mértéktelen alkoholfogyasztás okozta látomásként, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a számos lemezborítójukon megemlített Jamie Cavanagh és ő - ikrek. Ez az eleddig ismeretlen tény aztán számos félreértésre adott okot. Jamie láthatóan kevéssé értékelte, hogy mindenki vele akarta aláíratni jegyét, pólóját, s ki tudja, mit még mindent; a páros másik tagja, Vinny, ezen iszonyú jól szórakozott.

Hanem aztán rá is rájárt a rúd, mikor a koncert elején fel akart jutni a színpadra. Aki járt már a Riff-Rööfff-ben, tudja jól, hogy a színpadot csak elölről lehet megközelíteni (nem kis gondot okozott az Alastis cuccának le- és az Anathema cuccának felpakolása), s mivel az Anathema színpadra kerülte előtt már átjárhatatlan volt a tömeg, volt rá esély, hogy az együttes sosem jut fel. Node aztán a szervezésben jeleskedő Jamie vezetésével mégis megjelentek, épp csak Vinny maradt le egy kicsit. A lelkes rajongók azonban látva, hogy mindenki fenn van már a színpadon, nem akarták átengedni. Alaposabban meg kellett szemlélniük, hogy ráébredjenek, mekkora hibát követnének el ezzel.

A koncert maga csodálatos volt. Nyitásképp a tömeg vagy két percen át skandálta, hogy "Anatéma, Anatéma", amibe John is beszállt egy kis induló ritmusú dobolással. Aztán, hogy névtelen segítőjük a billentyűk közé csapott, mindenki más elcsöndesült, és végre jöhetett a Zene. Lassú lüktetésű számok az új lemezről, a régi kedvencek közül a The Silent Enigma nagylemez A Dying Wish-e és a Serenades Sleepless-e. Vinny vokálja élőben is pompás, és hangszeres tudásuknak is tanúbizonyságát adták. Danny szólói csodálatosak, ez különösen a koncert végét jelentő negyedórás instru¬mentalizálásban érvényesült. (Eközben Vinny fejjel lefelé lógott a plafonról a tomboló rajongók felett. Ki tudja, talán unatkozott.) Talán csak az időnként felbukkanó playback bejátszások (a szöveg az Eternity II és a Hope határán) voltak zavaróak, de a fantasztikus előadás, a fantasztikus hangulat ezt az enyhe rosszérzést is hamar elmosta.

Mint sokan előre megmondták, a Riff-Rööfff kicsinek bizonyult a koncerthez. A közönség majdnem elsodorta az alacsony színpadon álló zenészeket, a három darab (!) biztonsági ember nem sokat tehetett a hátulról taszított százak ellenében. Az együttesen látni lehetett, hogy megrémültek kissé, s talán ezért játszottak főleg lassú, lírai számokat. A hőség, a magas páratartalom (Mindenki elgondolkozhat, mitől nőtt meg annyira. Elárulom. Izzadtunk, mint a lovak.) miatt a koncert közepén hangolniuk kellett a fiúknak, míg nekünk, lelkes közönségnek, az életben maradás okozott súlyos gondokat. Az egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy a Gathering már a szomszédos focipályán lesz.

Ezzel együtt (hogy a pólóm hat helyen elszakadt, de megszáradni nem száradt meg vagy három napig, úgy összeizzadtam; hogy két napig nem tudtam cipőt húzni, úgy ráugrottak a lábamra; hogy valamelyik lelkes stage dive-oló fejberúgott, stb.) megérte. Mi az hogy!

Mint már említettem, ez volt életem legnagyobb koncertje. És ha most, jó két-három héttel később valaki azt mondaná, "Figyelj, holnap Anathema koncert lesz az előszobámban, úgy két négyzetméter, tízezer forint lesz a belépő, és garantáltan végig részeg, brutális állatok fognak pogózni mindenfelé...", hát Isten bizony, hat ökörrel sem lehetne visszatartani.

Mert megtehetem.

BH1 (Black Number One)

A szkennerem nem javult meg, de legalább hozzá romlott a kedvem is. Itt állunk november közepén, napsütés van és húsz fok, mi a fene van ezzel a világgal, ilyenkor gót ködöket kellene hömpölygetnünk a hidegben! És a sötétben! Együtt károgni az éhező varjakkal! Gonoszul hahotázni a reggeli zombitömeg feje fölött! Vért izzadni! Vagy azt pont nem? Igazából olyan mindegy.

Ha már a szkenner elhalálozott, próbáltam más úton és módon megbirkózni az első szám öröklétre mentésével, olyan szempontból szerintem ez a változat tökéletes, hogy az egykori fanzine-világ minden igénytelenségét felmutatja. Olvashatatlan, akárcsak az olcsó fénymásolatok, ferde, girbe, gurba, és randa, mintha csak megint kilencvenhetet írnánk, és egyáltalán. Koszos. Amilyennek egy fanzine-nak lennie kell.

(Azért valahonnan keríteni fogok egy szkennert, mert így sokkal többet kellett dolgoznom, mintha csak nyomkondám azt a kurva gombot.) (És igen, majd talán idővel kitalálok egy civilizáltabb megoldást is, de ahhoz agy kéne. Meg időkedvtárhely.)

Most egyébként írhatnék nosztalgikusan olyasmit, hogy hú, milyen is volt, amikor kitaláltuk, hogy fanzine-t kell csinálni (éjfélkor ültünk a vágányok végénél a Nyugatiban, színjózanok voltunk és nagyon hülyék), hogyan jöttünk rá, hogy milyen fanzine-t akarunk, miért döntöttünk úgy, hogy legyen vicces a címlap, és legyen benne képregény (és hogy mindennek mi köze lehet a Mekihez), és ki ihlette a képaláírásokat (na, EZ nem nehéz, de azért a megfejtéseket a Szerkesztőségbe). Szóval írhatnék ilyet, de unalmas lenne.

Istenem, huszonegy évesek voltunk, és ahelyett, hogy szerbekkel ittunk volna egy bezárt kocsmában (mint a legutóbbi garnitúra huszonegy éves tette, akikkel egy asztalhoz vetett a szerencse), fanzine-t csináltunk szűzjózanul. Unalmas. Mondom én.

nem vagyok mezőgazdász

Legfeljebb paraszt. A kép azonban nem hibás, a nefilim virága és gyümölcse csak színében tér el, és ez egy fekete-fehér (de legalábbis szürke) történet.

vázlat, ami egyelőre vázlat is marad

Nincsen sok kedvem kimosdatni ezt a képet a vázlatformából, időm még annyi sincs, mint kedvem, koncentráljunk kérem a tartalomra és a lényegre.

Black Hód ármányai - 9. rész: Hé Mr. Hóember (BH9, 1998 február)

Az ígéret szép szó, bár a marhasteak sokkal szebb, különösen, ha hozzátesszük, hogy borsmártás, krumplipüré és bacon-masinval sütött ceruzabab. A farsang és a síszezon ugyan még messze-messze, de egyre közelebb, és vannak képregényizmusaink is.

izomból izmusok

A tegnapot kihagytam a tevékenységi körömből, azt hiszem, leginkább azért, mert számmisztikailag nem tetszett, de az is lehet, hogy valójában csak túl álmos voltam ahhoz, hogy este nyolc előtt sikerüljön kávét főznöm, addigra meg már kocsmáztam valahol, és ez lekötötte a figyelmemet. Este jó, este jó, kocsmázni is jó, és hihetetlen érdekes dolgokat vitattunk meg, volt szó a Black Hódról is, és elnosztalgiázván azért felidéztem olyan emlékeket, amik azzal a mély boldogsággal tölthettek el, hogy de hát mi azért tényleg hülyék voltunk.

Egyszer már kíváncsi lennék, hogy a Metal Hammer szerkesztőségében például mit szóltak a zenélő képeslapba rejtett, felfújható gumidinoszauruszhoz, amit hirtelen szeretetrohamból vettünk nekik, mert nem tudni, alighanem arra gondoltunk, hogy egy felfújható gumidinoszaurusznál semmi sem lehet metálabb.

Azóta mondjuk ezt megcáfolta az élet, a szegecses raszta sokkal metálabb, de azzal csak tíz évvel később találkoztam.

Szóval elnosztalgiáztunk volt, és hihetetlen kulcsmondatok hangzottak el, mint például "stábban hülyébb az ember, mint egyedül", és "hozzál már nekem is egyet", a gond az lehetett, hogy a zármondatok viszont távol maradtak, és most hiába van a fejemben egy teljes Elzett készlet (mondjuk olyan Hellraiser elrendezésben), ha nem tudom, mit nyithatnék vele. (Sört csak ajtófélfával tudok.)

Legyen mondjuk ma, hmmm, mondjuk...hallgassunk Dog Eat Dogot, nézzünk Immortalt, és készüljünk fel lelkiekben a holnapi konzerv képregényre. (Lesz egyszer nemkonzerv is, csak ma épp hetedszerre nem sikerült újratelepítenem a szkennert. Hetedszerre. Heted-kibaszott-szerre.) (Este pálinkázni fogunk, bár nem ezért.)

Istenem, miket hallgattunk mi, megáll az ész... Kíváncsi vagyok rá, Dave Neabore hány macskát tart mostanában (legalább kettőt, mert, hogy idézzem: "egy macskának kell egy másik macska, hogy bandázzanak").

Azt nem tudom, Abbathnak voltak-e valaha macskái, de ha igen, akkor biztos fekete-fehérek. És szimmetrikusan foltosak. Esetleg nyakig szegecses bőrben, igazi zordon Csizmás Kandúrok, és sajnos most elképzeltem, milyen lett volna a Shrek, ha orgéstül-mindenestül a skandináv black metal világ forgatta volna le.

Black Hód ármányai - 2. rész: egy régi történet (BH2, 1997 július)

Ünnepeljük november 3-át valaha volt második képregényünkkel: avagy hogyan veszítette el Black Hód a harcot, a világuralmat, a pólógyárat és realista ábrázolásmódját Bruce Dickinson haragjával szemben.

halottak napja

Nagyon lendületesen vágtam neki ennek a mai napnak, csak aztán közbeszólt a valóság, és a tervekkel ellentétben inkább csak a semmit nézegettem nagy szomorúan.

Tegyünk inkább úgy, mintha hallgatnék még Anathemát.

Kyuss (BH6, 1997. november)

Miután már az éjjel bejelentett koncert hirtelen aktuálissá tette a témát, képtelenség mással kezdeni a régi cikkek felelevenítését, mint a Kyuss-szal!

Kyuss

Éghajlat / Terep: Sivatagi
Előfordulás: Sajnos már nemigen
Megjelenők száma: 4
Szerveződés: Együttes
Táplálék: Fű
Intelligencia: Meglehetős
Kincs: Tehetség
Jellem: Kicsit morcos, igen frusztrált

Ének: John Garcia
Gitár: Josh Homme
Basszugitár: Scott Reeder, + anno Nick Olivieri
Dob: Alfredo Hernandez, előtte mások
Lemezek: Négy nagy, és tényleg azok
1991 — Wretch
1993 — Blues For The Red Sun
1994 — Welcome To Sky Valley
1995 — … And The Circus Leaves Town


Eléggé közhelyszámba megy, hogy a Kyuss a kilencvenes évek egyik legeredetibb együttese volt, de hát mi mást mondjon az ember, ha ez így van, így igaz. Hangzásukat legjobban talán az a fickó jellemezte, aki szerint "lemezen olyanok, mint ha egy dinoszaurusz dübörögne le az autópályán", majd hozzátette, hogy élőben még ennél is kicsit súlyosabbak: "életemben akkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy valami teljesen levigye a fejemet”. Egyszóval hihetetlenek. Voltak.

Csak sajnos az élet se nem olyan egyszerű, sem pedig különösebben nagyszerű, és a Kyuss egy idő után feloszlott. Alapvetően azért, mert úgy érezték, zenéjük nem kapja meg a kellő odafigyelést. No nem a rajongóktól, nem a szakmától: a német rajongók aláírásgyűjtő akciót szerveztek, hogy újból összeálljanak, Mike Bordin kb. csak az ő lemezeiket tudta megnevezni, mint olyan albumot, amin sajnálja, hogy nem játszott, és napestig sorolhatnám a Kyuss-hívő kisebb és nagyobb sztárokat. Mindez csak a terjesztésben, a szervezésben, a háttéripar hozzáállásában nem látszott meg.


A Névadó "Szent": Nohát. Szomorú dolgok ezek. De azért nincs minden veszve: van élet a halál után.

Igen, és ha már valakit ocsmány élőhalottról neveznek el, az legalább ezzel legyen tisztában. A Kyuss, mint szó, ugyanis nem az az "egy adag fű az észak-dél-kelet-midland-city-ohio-i szlengben" jellegű dolog. Nem, ennél sokkal kevésbé vonzó dologról van szó: a fiúk a minden szörnyáriumok legborzasztóbb lakói közt is emlegethető D&D-s Son of Kyuss-ról nevezték el magukat. Ez a (cseppet sem) barátságos teremtmény igazából egy lefoszlott gézbe és talpig rothadásba öltözött csontváz, amin és amiben helyes kis fluoreszkálóan foszforeszkáló zöld férgek laknak. Ezek a zöld férgek előszeretettel másznak át más, még nem ~halott élőkre. Belefúrják magukat az agyukba, (tiszta X-akták; mégis van agyrágó bogár!) és 1-6 perc alatt kyussfivá változtatják. Édes. És az ember ne valami fergeteges sátánis¬ta death-zúzásra asszociáljon az egészből...

Kész szerencse, hogy Joshékat csak a szó dallamos hangzása fogta meg.


A Jövő, A Jelen: És jó hír: nem is kell feltétlenül lerohadva bolyongani.

A jelen, ami egy kicsit már a múlt is... John Garcia első és igen sikeresen induló Kyuss-utáni együttese, a Slo Burn egy darab (Amusing the Amazing névre hallgató) EP kiadása után máris feloszlott. Belső konfliktusok miatt: a többiek talán nehezen viselték, hogy zsenge koruk (fejenként úgy húsz év) miatt következetesen "lányoknak" titulálta őket a matuzsálemi kort (26 év) megélt mester. Ki tudja...

Persze John miatt nem kell aggódnunk, projektje van annyi, mint a szemét (csak épp jobbak, ugye), itt van pl. a szintén sivataglakókból álló 13 nevű csapat. És mindennek tetejében februárban még a Trouble-lel is kacérkodott (igen, igen a chicagói istenségek… de február óta nincs erről hír… Az pedig nagy idő… De azért érdekes hír, nem? Lehet, hogy Eric Wagnernek kevesebbet kellene a különféle gombákat és füveket osztályoznia a Lidben... vagy ez nem kizáró ok John Garciával szemben...?) Nagy álma, hogy egyszer ismét abból él meg, hogy kivágja a szívét és tálcán kínálja a közönségnek ( = zenél), bár egy állatklinikán dolgozni sem kutya.

Josh Homme gitáros a Gamma Ray-ről holmi névegyezések miatt nemrég Queens of the Stone Age névre átkeresztelt bandában nyomul. Bizony, sőt, ő énekel. Ha nem is olyan markáns a hangja, mint John Garciának (aki egyébként vokálozgat egy kicsit náluk, de csak egy egész kicsit), mivel a Kyussban ő írta az énekdallamokat is és ő énekelte elő Johnnak, amit és ahogyan kellett, hozzá van szokva az énekléshez alaposan.

Scott Reeder mostanában egy kicsit pihen, hangmérnökként dolgozik egy Los Angeles-i stúdióban, de szó volt arról is, hogy Alfredo Hernandez segítségével újjáalapítja régi együttesét, az Across the River-t. Jason Newsteddel (tudjátok, a Metallicás fickó) és Dale Croverrel (egy Melvin) is projektel össze-vissza, két különböző néven (Tree of the Sun ill. Blastula) adnak ki dolgokat. Tekintve, hogy Scott is, Jason is basszusgitárosok, ez elég súlyosan hangzik.

A Fu Manchu-val is kavartak jobbra-balra, az onnan kilépett Eddie Glass és Ruben Romano új, Nebula nevű csapatában például egy ideig (ki más, mint) Scott pengette azokat a vastagabb húrokat, miközben Brant Bjork a Fu Manchu maradékának dobolt átmenetileg.

Meg aztán van egy Mondo Generator, amiben az egykori basszusgitáros, Nick Olivieri játszik.

Boston környékén pedig van egy Sons of Kyuss nevű együttes, ami (Josh és Scott beleegyezésével) csak Kyuss számokat játszik.

(Version)

Ez a kép kivehetetlen, ám művészi, szólt az eredeti aláírás teljesen jogosan, de lássuk be, 1997-ben több napos vadászat után sem találtunk jobbat az interneten.

Hah! És még híreket is mond!

Március 20-án Kyuss koncert lesz a Gödörben! John Garcia! Nick Oliveri! Brant Bjork! Hah! Vagy ezt már mondtam?

Mindenesetre nyilvánvalóan mindenkinek ott a helye.

Halloween

Éles szemű megfigyelők esetleg felfedezhették, hogy ma jelentős nap van, nem is véletlenül választottam épp ezt: népszerű hagyományok szerint most kezdődik az év sötét fele, ilyenkor kelhetnek ki sírjukból a holtak, bújhatnak elő sötét rejtekükből a démonok - egyértelmű hát, hogy Black Hód sem térhet vissza máskor!

Persze dehogynem, visszatérhetett volna bármikor máskor, de azért még egy rágcsálónak is lehet stílusa.

Halloween - azaz mifelénk Mindenszentek előestéje - ifjúkorában Samhain néven decens kelta ünnep volt, és mint ilyen, leginkább a berúgásról szólt. Ezúttal az volt rá a magyarázat, hogy az ilyenkor elszabaduló sötét erőket egyetlen egy dolog riasztja el: a fény és a vidámság, és hát mikor vidám az ember, hogy hajnalig fenn kell maradnia őrizni a fényforrást, hát mikor, hát ha iszik, nyilván. Nagy fanyalogva be is nyomtak mindent, ami a kezük ügyébe akadt, és a földhöz ragadt, világi logikától ily módon elszakadva rögtön meg is látták a kertek alatt tébláboló természetfölöttit. Démonok, kísértetek - és egy sötét csuklyás, éjfekete Hód.

Minden Metszőfogak Legpompásabbjának Ura az alábbi himnuszt választotta a ringbe való visszatéréséhez:

Egyrészt mert, hogy saját szavaival éljek, "szépségem és erőm Glenn Danzigével vetekszik" (véletlenül sem illik hozzátenni, hogy testmagassága is), másrészt mert a kézenfekvő lehetőségek közül ebben nem sikoltoztak olyan frekvencián, hogy összekócolódott tőle a szakálla is.

Harmadrészt pedig mert Glenn Danzig laza.

A Sötét Úr kifogásokkal él

Nem találom a Legrettenetesebb Rágcsáló twitterének jelszavát, pedig szinte biztos voltam benne, hogy "UHTkecskeveer" vagy "marhafejillatgyertya" lesz az.

Az előzőekből pedig nem derült ki elég világosan, hogy mi lesz itt:

• sorban és lassan felkerül az egykori Black Hód fanzine mind a 13 száma bedigitalizálva
• esetleg előkerülnek a Cudar Gyíkok is, Vol10-es vendég-elme-mellékletünk számai
• lesznek új rajzok és új betűk is (igen, forradalmasítom a magyar ábécét, már ez is baj?)
• rendszertelenül

És szép lassan rémesedik majd a blog külseje is, mert a Mélységes Nagyúr kifogásolta, hogy így úgy tűnik, mintha puritán lenne, pedig csak én vagyok lusta.

A Sötét Úr... na, izé, Black Hód visszatér (biztos lehetsz benne, hogy az agyadat akarja)

Mikrofonpróba egy, kettő... Hahó... hahó... Be van kapcsolva ez az izé? Jaj. Jaj. Nincs. A rohadt technikai fejlődés, az. Mennyivel egyszerűbb volt, amikor még celluxszal kellett beragasztani a képeket, és aztán idegeskedhettünk jobbra és balra, hogy a fénymásológép mikor szaggatja szanaszét az eredetit, és robban fel mondjuk az éjjel-nappali fénymásolószalonnal egyetemben.

Ah, igen, a régi fénymásolószalonok, ahol annyi szép órát töltöttünk fülig festékesen, agyonszurkált kézzel - elvégre minden egyes példányt kézzel tűztünk össze, a fanzine számos példányán volt eredeti, szerzői vér, de ez is csak a dolgok metálfaktorát emelte. Hol is tartottam. Valaki már megint eltüntette a lakkozott fekete krómacél járókeretemet? Nem. Nem. Az idő múlásánál.

Az idő részéről ez a legocsmányabb és alattomosabb dolog, hogy elmúlik, az emberek megváltoznak, a kedvenc együttesek fonnyadt albumokat adnak ki, és egyszerre csak beköszönt a metáltalan opera, a minőségi vörösbor, és a szándékosan penészes sajtok kora. (Tegyük hozzá, a metálozott opera valahogy kimaradt. Az olcsó vörösbort és a hűtőben felejtett sajtmaradványokat beismerem.) Ilyenkor általában drámai pózban homlokra csapott kézzel illik sopánkodni, esetleg latin szólásokat közbeszúrva, mert az az igazi felnőtti megnemesedés egyetlen hű fokmérője. Non Gradus Anus Rodentum! Magister Mundi sum! Tempest Bebende! Valahogy ebben a sorrendben.

(A dolgok lényegét megint elfelejtettem, de azt hiszem, az volt, hogy tizenharmadik év és jubileum. Átmeneti életjelek. Vagy csak zombiszerű támolygás egy rövid időre. Talán úgy karácsonyig.)