BH1 (Black Number One)

A szkennerem nem javult meg, de legalább hozzá romlott a kedvem is. Itt állunk november közepén, napsütés van és húsz fok, mi a fene van ezzel a világgal, ilyenkor gót ködöket kellene hömpölygetnünk a hidegben! És a sötétben! Együtt károgni az éhező varjakkal! Gonoszul hahotázni a reggeli zombitömeg feje fölött! Vért izzadni! Vagy azt pont nem? Igazából olyan mindegy.

Ha már a szkenner elhalálozott, próbáltam más úton és módon megbirkózni az első szám öröklétre mentésével, olyan szempontból szerintem ez a változat tökéletes, hogy az egykori fanzine-világ minden igénytelenségét felmutatja. Olvashatatlan, akárcsak az olcsó fénymásolatok, ferde, girbe, gurba, és randa, mintha csak megint kilencvenhetet írnánk, és egyáltalán. Koszos. Amilyennek egy fanzine-nak lennie kell.

(Azért valahonnan keríteni fogok egy szkennert, mert így sokkal többet kellett dolgoznom, mintha csak nyomkondám azt a kurva gombot.) (És igen, majd talán idővel kitalálok egy civilizáltabb megoldást is, de ahhoz agy kéne. Meg időkedvtárhely.)

Most egyébként írhatnék nosztalgikusan olyasmit, hogy hú, milyen is volt, amikor kitaláltuk, hogy fanzine-t kell csinálni (éjfélkor ültünk a vágányok végénél a Nyugatiban, színjózanok voltunk és nagyon hülyék), hogyan jöttünk rá, hogy milyen fanzine-t akarunk, miért döntöttünk úgy, hogy legyen vicces a címlap, és legyen benne képregény (és hogy mindennek mi köze lehet a Mekihez), és ki ihlette a képaláírásokat (na, EZ nem nehéz, de azért a megfejtéseket a Szerkesztőségbe). Szóval írhatnék ilyet, de unalmas lenne.

Istenem, huszonegy évesek voltunk, és ahelyett, hogy szerbekkel ittunk volna egy bezárt kocsmában (mint a legutóbbi garnitúra huszonegy éves tette, akikkel egy asztalhoz vetett a szerencse), fanzine-t csináltunk szűzjózanul. Unalmas. Mondom én.