20150422

R.I.P. Janeth

Igazából már évek óta akarok írni, például arról, amikor teljesen véletlenül sok sör után tudomást szereztem a footer.hu létezéséről, és egészen tündérkeresztizének éreztem magam, amennyire akkor kezdett összemosódni a világ, szerintem keresztrejtvénynek. És hát most is esedékes lett volna, mert jubileumi Anathema koncert, és ráadásul előtte én még az angliai katedrálisos turnét is elcsíptem (ott mondjuk legfeljebb az építészetről érdemes beszélni, amúgy nem vagyok vevő Zenebohóc Dan Cavanagh loop-technikájára). De határidők vannak, és minősíthetetlen kedvem (a háttérben Mike Patton halkan mormolni kezdi, hogy go on and wring my neck), szóval elsősorban agyam nincs, másodsorban pedig agyam megkeresni az agyamat.

Csak aztán szembejött a hír facebookon, és megütött rendesen. És azt hiszem, amit erről írnék, annak sokkal inkább itt a helye, mint a polgári civil blogomon, ahol cuki kiskutyákról szoktam posztolni, nem együttesekről, fanzine-okról, és arról, hogy milyen nagyon régen volt mindez.


A stábban Cold Seed volt a legfőbb Land of Charon rajongó, Feitico da Lua és jómagam eleve nem nagyon ismertünk magyar együtteseket, mielőtt nekiláttunk a fanzine-nak. Hosszú, de személyes sora van annak, hogy is nőhettünk ilyen műveletlenre, különösen én, de aztán jött a Black Hód, és kénytelenek voltunk felhozni magunkat a témából. Land of Charon koncertre sokat jártunk, már csak azért is, mert olyan Fields of the Nephilim forma társulat voltak, és akkoriban az volt a legnagyobb kedvencünk. Mindenféle kiváló koncertekre emlékszem, ó, ifjúság, ó, gótság, milyen hamar elmúlt minden. Interjúztunk is velük, mindig az a benyomásom, hogy rengeteget, vagy netán hosszan, bár ezek főleg C.S. cikkei voltak, én legfeljebb a tördelést ültem végig. Az a négy év, ami ezek szerint köztünk és Janeth közt volt, pont olyan végtelenül soknak tűnt, amennyire kevésnek most hat. Ebben persze az is benne volt, hogy más érdekelte, és másban, máshogyan fejezte ki magát. Ő láthatóan nem félt a pátosztól, mi akkoriban csípős élcelődésre neveltük magunkat, és ezt a két ízt még a kínai konyhában sem lehetne összebékíteni. De nem is kell egyformának lenni ahhoz, hogy értékeld a másikat.

 Nem tudom, mi történt, fogalmam sincs róla. De azt hiszem, nagyon nem volt még itt az ideje.

Nyugodjék békében.

20120428

(átképeztem magam mormotának)

Az érdektelenség a tett halála, vagy valami, de komolyan, milyen már, hogy a világon mindenhol linkeletlen és unalmas titkos blogomra, ahol a használt álmaimat tartom (rocksztár, kalóz, űrhajós), hát arra sem kattintottak sokkal kevesebben, mint erre itt. Valamit alighanem alapvetően elbarmolok a világhálós márketinggel, azt hiszem.

Na de majd termelek kontentet meg prodáktot, vagy nem, a világ dicsősége már úgysem én rám vár, rám valahol egy bögre japán scotch vár remélhetőleg... ...ha megitták a házi manóim (mielőtt nem raktak rendet sem), legközelebb patkánymérget teszek ki nekik.

20110407

Black Hód Négyujjas Villázókesztyű


Az egész a konyhaablakban kezdődött, ahol épp egy bögre kávéval a kezemben gyűlöltem a munkám, és teljességgel értelmezhetetlen mód erről egy Black Hód kesztyű jutott az eszembe, néha komolyan érdekelne, mi van a fejemben (a rendetlenségen kívül, aminek még a lakásban uralkodó káosz is csak gyermeki és üde leképzése lehet). Ezen felbátorodva rögtön el is kezdtem vigyorogni, majd elmentem alapanyagot venni a gaz tervhez, a bolt persze zárva volt, így a skót esőben ténfergő római ex-légionáriusokat néztem helyette. Aztán valamelyik másik nap mégis szert tettem fekete filcre és fehér dekorgumira. És valami fehér festékre is, ami ugyan nem volt benne az eredeti tervben, de határozottan jobbnak ígérkezett, mint hogy én pl. hímezzek (pedig az szép lett volna, illetve izé, inkább csúnya), hámozni sem szeretek, nem hogy.

Komoly ember vagyok, tervet is készítettem az izé, a tervemhez. Igazából fölösleges is volt, meg mint később kiderült, végtelenül sok ponton hibás. De legalább közben eszembe jutott, hogy mi az a szám, ami három hete jár a fejemben, és csak annyit tudok róla, hogy nem H-Blockx.


Hozzávalók egérrel (az is rágcsáló). A fekete cérna természetesen 5 centi után elfogyott, így világoskékkel folytattam - csodálatosan kiemeli öltéseim szabályosságát.


A kesztyű három lapból áll, a két hátsóból helyes kis zsebet lehet varrni, mit tudom én, lehet benne tartani valamit.


A tapasztaltabbak nyilván már az alaprajznál látták, hogy még sosem szabtam kesztyűt, és elfelejtettem, hogy a csuklóm nem lapos, hanem. Nem is éri át ez a vacak.


A kész műremek tenyere egy darab zuhanóvillázó Hódot ábrázol.


Ökölbe szorítva zord totemállatunk igazi arca mutatkozik meg.


Hátulról pedig simán csak el van szabva (és tényleg. Nem finomkodom).



Azt hiszem, a Tökéletes Villázókesztyűt csak egy következő darabbal alkothatnám meg, de legalább tanultam a hibáimból, például ha ezentúl a napi békés világgyűlölés közben ötleteim támadnak, inkább kivárom, amíg elmúlnak.

20110326

Szuperhód

Múlt hétvégén volt a Szuperhold, amikor állítólag olyan közel és akkora volt a telihold, hogy kis híján ráesett a házakra, ebből errefelé csak esőfelhőket lehetett látni, megszorítások vannak már természeti csodák terén is, de hogy ne csak rívás legyen már itt, eldöntöttem, hogy következő kézműves projektem A Black Hód kétésfélujjas kesztyűsbáb (C) (R) és TM lesz, ha kihevertem, hogy viktoriánus kísértettörténetekkel kell töltenem ezt az órahiányos hétvégét, elmegyek, és szerzek be hozzá alapanyagot, aztán majd meglátjátok mind.

Megpróbáltam lerajzolni a tervet, de borzalmasan nézett ki. Lehet, hogy mégsem kéne iparművésznek mennem.

Az alkotói válság fekete óriáshullámai elérték Hódfölde partjait is + szokásos képzavarok

Ülök és bicskával eszem a csokit, a szalonna jobb lenne, de azt nem kaptam a névnapomra. Közben tavasz van, és azon gondolkozom, hogy mindenféle koncertekről akartam írni, komolyan, némelyikről egész félkész beszámolók kallódnak a vinyóimon, de nem megy, nem megy, öreg vagyok én már ehhez.

Van, akinél ez azért ütközik a koncertbeszámolással, mert este kilenckor már alszanak, mások már nem lelkesednek a régi zenékért - én pedig egyszerűen nem tudom ezeket a koncerteket teljesen jelenidőben nézni, és úgy mi a fenét írjak? Most komolyan. Leírhatnám, hogy és akkor felmentek, és játszottak, és jó volt: de én valójában nem azon a koncerten voltam, hanem azon, ami valamikor elkezdődött kamaszkoromban, és most épp ezzel a fellépéssel egy újabb fejezet végére ért, de teljesen értelmezhetetlen az előzmények nélkül. És a végén mindig elérzékenyülök, ez többnyire azzal jár, hogy dolgokat csapkodok a falhoz, aztán meg takarítani kell, nem jó ez. Kivéve, amikor a fejemet csapkodom a falhoz, de az sem jó, mert az agyrázkódás nem jó dolog, egyébként meg baromira nem tudom, hogy mit magyarázkodom itt, senki nem hiányolt egy árva koncertbeszámolót sem.

A szkennerem pedig még mindig nem javult meg, szóval régi Hódokkal egyelőre nem tudok szolgálni, de majd egyszer, nem tudom, mikor, egyszer. Majd.

20110309

RIP Mike Starr

Jöhetnék azzal, hogy a hódok téli álmot alszanak, de erről egyrészt nem vagyok meggyőződve, másrészt semmihez semmi köze, az az igazság, hogy ez egy elég ingerült téli időszak volt, csak az járt jól, aki megúszta, hogy bármiféle kommunikációba kerüljön velem. Pedig annyi kiváló téma hevert szanaszét, és erre most megint valami szomorú hír rángat elő, szegény Mike Starr meghalt, ejnye már no.



Minden egyéb elhajlásom dacára azért én alapvetően grunger voltam, minden más csak erre épült rá, és ah, Alice in Chains, ó édes Istenem, még rajzolni is miattuk kezdtem el. A Dirt belső borítója fénymásolhatatlan volt, és le kellett írni a szöveget, hogy legyen mit tanulmányoznunk a másolt kazetták hallgatása közben, én pedig kész AiC naprendszereket kerítettem mellé, bezzeg a Pretty Hate Machine kódexmásolója nem volt ilyen lelkes, igaz, neki legalább a kézírását el lehetett olvasni, az enyémmel ellentétben. A Dirt és a Facelift olyan mérhetetlenül mocskosan agyon lett hallgatva, hogy azzal a világon csak a Ten és a The Real Thing vetekedhetett (tudom, tudom, Angel Dust, de én spec. The Real Thing-es voltam), és természetesen az Operation: Mindcrime, de az nem számít, az valamiért kötelező tananyaggá vált az osztályban, és minden házibulit azzal zártunk, hogy éjjel háromkor bekuporodtunk a földre, és elvisítottuk az első hangtól az utolsóig (I remember now, mármint hogyan is felejthetném el). De az Alice in Chains valami olyasmi volt, amit elengedett kézzel és én fedeztem el, és olyan tökéletesen kitöltötte a teljesen összezavart kamaszlelkem hiányosságait, hogy azt már szinte képzavarba sem tudnám fogni. Nem fogom elfelejteni azt sem, amikor végre behozták a Singles-t a mozikba, és elmentünk megnézni, előttünk pár sorral valaki egyfolytában Layne Staley-t reklamálta nagy részegen, aztán elaludt, és csak időnként horkant, hogy "keltsetek fel, ha van Alice in Chains", és azt sem, hogy aztán Mike Starr úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna, és az egész internetesdi elején szinte még csak képet sem tudtunk róla találni.

Persze, súlyos drogfüggőséggel ilyen sokáig húzni kész csoda, igazából már Layne Staley esetében is csoda volt, de azért amikor elnézem a korai klipjeiket, kedvem lenne odamenni, és felpofozni az egész társaságot, hogy Ne. Basszátok. El. És persze úgyis elbasznák.



(Mondjuk tökmindegy, mert ha lenne belépőjegyem a kilencvenes évekbe, elsősorban úgyis saját magamat verném fejbe, hogy Ne. Baszd. El., és úgyis elbasznám, valamiért mintha összefüggés volna az elbaszás és a világ rendje közt.)

20110210

griff & él

Szeretném letagadni rettentő szóviccgyáros ismerőseimet, de fertőznek. Közben elmaradt a Neff koncert is, de akkoriban épp a francia billentyűzetek vidékén ejtőztem, azóta pedig (valamint hosszabb ideje) sem agyam sem időm sem kedvem. Most sincs sok egyikből sem.

20101224

kiskarácsony, nagykarácsony

Legendás hetedik számunk (minden számunk legendás volt, de ez különösen) már a címlapjával angyali magasságokba emelkedett. Ez volt a legrövidebb Hód - igaz, hogy a 2. is csak 28 oldalas volt, de ezúttal akkora szöveghiánnyal szembesültünk, hogy az utolsó pillanatban 5 oldalasra kellett húznunk a képregényt (melyben az Anathema tagjai megmentik a világ helyett a sört - ennek mégis több értelme van, nem?) olyan is lett, például mert kizárólag Vinnyt és Dannyt tudtam rajzolni, a többiek nem voltak sem elég piszék, sem elég királylány-szeműek.


A helykitöltés csúcsa azonban a középső oldalt elfoglaló Barkácsmelléklet volt, kétségkívül, igazi, meghitt karácsonyi jelenet, Készítsd El Otthon Te Is, mi lepődtünk meg legjobban, hogy az egyik olvasónk írt, hogy elkészítette.

Én azért vártam vele úgy 13 évet.


(Ez a két kép valójában nagy méretben is ott lapul a link túlvégén.)


A tervrajzon látszik, hogy a stábban nem volt egyetlen mérnök sem, ellenben a költői apróságokra fogékony lánglelkület igen (a Sör márkája Finom), eleve képtelenség lenne úgy összeállítani, mint a kis szemléltető ábrán, és a kéztartásokat sem mindig sikerült eltalálnom. Kettőből kétszer nem. Persze minden grafikus egyetértene, hogy kezet a legnehezebb rajzolni, szóval így járt volna ezzel Leonardo is, és szívemben sem kétség, sem megbánás tüze nem ég ez ügyben.


A karácsonyfák és a Karácsony házaspár hátoldalát minden egyes újsághoz kézzel kellett megrajzolnunk (az éjjel-nappali fénymásolókban képtelenség lett volna olyan pontosan tologatni a papírt, hogy ne legyen erősen szellemképes), így Karácsonyné például az egyes példányokban a fejszétől a szigonyig mindent tart a háta mögött - én jellemzően kést adtam a kezébe, Cold Seed inkább a sodrófát részesítette előnyben. Mai fejemmel alighanem felsorakoztatnék pár őrjöngő vérnyulat is, vagy piranhát (esetleg Pacmant), de akkor még hittünk a háztartási eszközök szentségében.

Szóval fogtam, és előástam a Példányt, elvittem lefénymásolni, kiszíneztem (a fele filckészletem elveszett), és nekiálltam kivágni.


A szentek legendái szerint valaha volt kézügyességem, de én úgy emlékszem, hogy inkább csak valami mániákus makacsság volt bennem, ami néha eredményre vezetett. Most már az sincs. Vágtam a tenyeremre néhány új sorsvonalat, pár stigmát is feltettem, és aztán már csak össze kellett ragasztani a Jelenetet. Csodálatos látvány lehetett, amint épp egy kisebb könyvespolcot próbálok leválasztani az ujjaimról (egy igazit, Karácsonyéknak ilyen fölösleges dolgokra nem volt igényük).


A végeredmény aztán mindenért kárpótolt, még Trianonért is, különösen, hogy a győzelmi tánc közben csak egy csavarhúzóba léptem bele, a technokolba nem (bár legalább újraragasztottam volna a parkettámat), jut eszembe, Rapid, ami azzal jár, hogy 28-án Warpigs a Szeparéban (és bár a stábból nem én voltam a törzsimádójuk, azért a többiek egész sok koncertre elcipeltek).

Boldog karácsonyt, kevés lángoló fenyőfát, ámde sok sört, ilyenek.

20101214

Kulturális Ajánlat - BKV rádió

Először a Kelly Family leghalhatatlanabb istencsapását terveztem felmelegíteni (Fell in Love with an Alien - ír népmesei elemek a kilencvenes évek popzenéjében, mert szakbarbár voltam már akkor is), de aztán egyrészt rájöttem, hogy it's so 97, azaz 2010-ben, a frappáns blogok és fanyar megmondóemberek világában már iskolai dolgozatnak is gyenge, másrészt megnéztem. A szóban forgó művet.

Hát, hinnye. A kurva élet.

Miután agyat mostam, és a katatón fázist is átvészeltem, szembesültem vele, hogy van másik, azaz van olyan Kulturális Ajánlatunk, ami ugyan mérsékelten humoros, viszont rávilágít, hogy a fontos posztokon már akkor is hülyék ültek. Mindennek hála, a terv nem valósult meg, de komoly veszély volt akkoriban a...

Kulturális Ajánlat
BKV-Rádió


Kulturális ajánlatunk újabb nagyszerű felfedezést kínál: igaz, hogy amiről most szót fogunk ejteni, az a jövő zenéje (avagy inkább rádiója) egyelőre még csak, de ha hihetünk Magyarország egyik vezető gazdasági lapjának, az Áldott Idők beköszönte már nem várat magára sokáig. A BKV saját rádióval örvendezteti meg utasait. Korántsem bizonyos még, hogy ez a kedves gesztusként, teljesen önzetlenül, mindenféle anyagi nyereség kilátása nélkül a köz javára felajánlott adó a Juventus rádióéhoz hasonló magas színvonalú zenét és kultúrát fog terjeszteni, de már az is elég, hogy nemes tervük a testvéri kötelék szoros és szeretetteljes gúzsába gabalyítaná székesfővárosunk lakóit.

Ezen emberbarát elképzelés szerint minden áramszedős és áramszedőtlen, kerekes és kereketlen BKV járművet ellátnának a PánBKV-rádióval, ami a nap huszonnégy órájában szórakoztatná a szórakozni vágyó utasokat zenével, hírekkel, és persze mindenek felett, reklámokkal.

Azért ez rendes tőlük.

Nagy jótétemény a dologban, hogy így azok a vandál fiatalok, akik pl. Cradle of Filth walkmanon való hallgatásával okoznak közbotrányt (itt van mindjárt Dani, ez a zord és tapasztalt öregnénik réme, aki anno így biztosította magának a betevő ülőhelyet), nem tudnák tovább folytatni ocsmány tevékenységüket, mivel a rádió hangereje mellett úgyis lehetetlen lesz majd bármiféle sétálómagnót is rendeltetésszerűen használni. Ahhoz ugyanis, hogy a jó öreg Ikaruszok zúgását túlharsogja az emberiség szolgálatába állított média, olyan hangerőt kell biztosítani, ami vetekedik az E-playben péntek esténként tapasztalható dobhártyaszaggatással, s csak kevéssel múlja alul az odaérkező vendégek autójában hallható kocsiringató vad ütemekét. További pozitívuma a tervnek, hogy új, magasabb szintre emeli az emberi kapcsolatokat, s többé nem kell magunkat azzal gyötörni, hogy ismerőseinkkel meddő témakeresésben és udvariaskodásban feszengjünk: elég lesz csak alábukni a minket gyengéden körülölelő hangóceánban, hogy egy soha nem tapasztalt, közös kaland részesei legyünk. Az sem lebecsülendő evolúciós előny, hogy így fájdalom és erőfeszítés nélkül tájékozottak, naprakészek, korszerűek és fiatalo(sa)k maradunk. Mindig tudni fogjuk, mi a divat, a helyzet és a téma, és hogy hol a legcélszerűbb cipőt és kolbászt venni akciós, árukapcsolásos díszcsomagban, az éjszakai illetve kora reggeli járatokon pedig re¬laxálva megtanulhatjuk az aktuális slágerek szövegét, dallamát, valamint a reklámok frappánsabb szólásait, ezzel biztosítva, hogy minden párré (kúl, mi? Mintha leeveznél egy friss hegyi patakon) középpontja legyünk.

Egyetlen hátulütője a dolognak, hogy így többé nem lehet majd a temetőből és kórházból hazafelé tartó tiszteletreméltó idős hölgyek tanulságos és bölcs szónoklataiból okulni a vesegomba veszélyeiről.

De ajándék lónak ne nézzük a fogát. Még a végén megharap. És akkor mi lesz velünk, itt maradunk BKV-rádió nélkül, kiszolgáltatva a világ bújának-zajának… A megkérdezettek kilencven százalékához hasonlóan hát mi is úgy véljük, minden erőnkkel támogatni kell a magányos zsenik önzetlen, de méltatlanul elnyomott csapatát a közlekedés unalmassága ellen, az egységes Budapestért vívott harcában. Semmiképpen nem lenne szabad hagyni, hogy elbukjanak, sőt, javasoljuk, mit javasoljuk, követeljük!, hogy a tömegközlekedés egyéb formáin is vezessék be ezt a hangos áldást. A büfékocsi nélkül induló vonatokon való utazás egyhangúságát például semmi nem törné meg jobban, mint a célállomás éttermeinek és bevásárlóközpontjainak kimerítően részletes ismertetése, ami után az éhségtől elcsigázott lelkeknek mi más esne jól, mint a legújabb Ámokfutók nóta pedagógiai célokból való hatvanhatszoros ismétlése. (Csak aztán semmi nomen est omen ne süljön ki a dologból…) Egyelőre azonban álmatlanul várjuk, hogy végre felcsendüljön a buszokon-trolikon-villamosokon a rádió, még az ezért kétszeresére emelt viteldíjat is a boldogságtól szűkölve fizetném meg (elvégre mi ez egy Hájlájf — Low Tech — belépőhöz képest, és az még csak nem is praktikus) csak jöjjön már el az a nap, mert, hogy egy jól berelaxált szólással éljek:

Nekünk bizonyíték kell, nem ígéret!

Footer

És közben megtudtam, hogy az alien királylányért epedező Kelly azóta szerzetesnek állt, nem mintha le lehetne vezekelni azt az életművet.

Filctollal rajzolt magának új pupillát

Sajnos nem értem rá semmire, nagyon fontos sarokban gótulásaim voltak, egyszer még éjszín könnyeket is sírtam, miután majdnem kiszúrtam a szemem egy fekete filccel. Mondanám, hogy Hódokat rajzoltam, de valójában nem, valójában dolgokat öltem tollal. Ez azért méltó kifogás.

Koncepciót is akartam kitalálni, ehelyett karácsonyfadíszeket kaptam postán. Igazán nem lehetek telhetetlen.



Még a télen jön a Sisters of Mercy is.

20101207

pirospozsgás alkoholista egy zsák hírrel

Black Hód saját Mikulása nyilván átaludt egy teljes napot, de az is lehet, hogy csak lusta volt dolgozni (pillanatnyilag én vagyok Black Hód saját Mikulása, és nem emlékszem a részletekre), de idén december hatodika olyan vidám híreket dobált jobbra és balra, mint.




Állítólag január 28-án Budapesten jár a Fields of the Nephilim (van link, de most épp már nem él).




Júniusban pedig esetleg jön a Primordial, ők azon igen kevés együttes közé tartoznak, akik az elmúlt 13 év során kerültek a kedvenceim közé (fontos még megemlítenem a Clutch és Verdi nevét, eltekintve attól, hogy Verdi nem együttes, és nem lehet rá jól pogózni) (A Primordial kapcsán pedig érdemes megjegyeznem, hogy meg sem hallgattam volna őket, ha egyszer nem rúgok be Dublinban nagyon. Bár Dublinban máshogy nem is érdemes).