szolgálati jellegű közlemény

Nem felejtettem ezt itt el, csak mostanában sört inni sincs időm.

madárijesztő

anatheMA (és egykor régen)

Akkor a napi minősíthetetlen szóviccet ezzel le is tudtam. Szóval ma megint lesz Anathema koncert, és el fogok menni, bár az új lemezzel olyan szinten nem sikerült megbarátkoznom, hogy ahányszor előszedtem, öt perc múlva már Sophie B. Hawkins videókat néztem helyette, akkora szükségét éreztem valami kifejezetten erőteljesnek és férfiasnak. És a bölcsen megcímzett Itt vagyunk mert itt vagyunk mellett már a kilencvenes évek popslágerei is ütnek.

De hát ha már egyszer az Anathema felfordította az életemet, és vidám és agyhalott kalandok garmadába sodort, tartozom annyival a múltnak, hogy elmenjek megnézni őket. Azt hiszem.

Gondoltam arra is, hogy megpróbálom összeszedni, hányszor láttam őket (olyan tizennégy körül, de drága barátom, Marcel turnéidőszakban havonta megnézi a fürtös nyüsztörgényeket ennyiszer, szóval ezzel gyenge kezdő sem lehetek), és melyik mitől volt vicces, de rájöttem, hogy egyrészt a többségük semmitől, másrészt vannak benne mindenféle személyes kis részek is, például amikor torkom szakadtából ordítok emberekkel, vagy görög recepteket magyarázok részeg ír kölkeknek, és izé. Nem önéletírás ez itt mégsem.

Viszont hiába épp az előbb tettem fel a teljes első számot, azért kimásolom a szövegesített első koncertbeszámolónkat is, ha már megtehetem.

Ők, Az Istenek
Az Anathema Budapesten

Bár a We, The Gods (Mi, az istenek) számcímért felelős Darren White-ot azóta már eltávolították az együttesből, az Anathema május elsejei produkciója bebizonyította nekem, kétkedőnek is, hogy nem üres hencegés ez a szöveg. A fiatal angol együttes egészen egyszerűen életem legnagyobb koncertélményével ajándékozott meg, s nemcsak előadóként, a színpadon remekeltek, de emberként is jelen voltak a Riff-Rööfff malacdíszes falai közt.

Fél nyolckor már százával álltunk az apró klub bejárata előtt, a villamoson a becsületes családanyák irtózva fordultak el, mikor megpillantották a fekete tömeget. Egypáran a kertbe is beszivárogtunk, hogy a kapunyitáshoz (bár ez esetben legfeljebb ajtóról lehetett szó) időben felvegyük a startpozíciót.

Ott ért minket az első meglepetés. Az Anathemás istenségek nem odabenn lapultak a sötét pincehelységben, hanem köztünk jártak: fel és le, fel és le. Danny, a gitáros, a kert sarkában szundikált, Duncan, a basszus ördöge, a kerítést támasztotta mellette. A dobosuk, John, valamint az énekes-gitáros Vinny Cavanagh az egyik bokszban söröztek, s lelkesen szignálták a jó előre odakészített plakátok és orruk alá nyomott jegyek ezreit.

Vinny mellesleg azzal sokkolta a rajongókat, hogy két példányban volt jelen. Nem a mértéktelen alkoholfogyasztás okozta látomásként, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a számos lemezborítójukon megemlített Jamie Cavanagh és ő - ikrek. Ez az eleddig ismeretlen tény aztán számos félreértésre adott okot. Jamie láthatóan kevéssé értékelte, hogy mindenki vele akarta aláíratni jegyét, pólóját, s ki tudja, mit még mindent; a páros másik tagja, Vinny, ezen iszonyú jól szórakozott.

Hanem aztán rá is rájárt a rúd, mikor a koncert elején fel akart jutni a színpadra. Aki járt már a Riff-Rööfff-ben, tudja jól, hogy a színpadot csak elölről lehet megközelíteni (nem kis gondot okozott az Alastis cuccának le- és az Anathema cuccának felpakolása), s mivel az Anathema színpadra kerülte előtt már átjárhatatlan volt a tömeg, volt rá esély, hogy az együttes sosem jut fel. Node aztán a szervezésben jeleskedő Jamie vezetésével mégis megjelentek, épp csak Vinny maradt le egy kicsit. A lelkes rajongók azonban látva, hogy mindenki fenn van már a színpadon, nem akarták átengedni. Alaposabban meg kellett szemlélniük, hogy ráébredjenek, mekkora hibát követnének el ezzel.

A koncert maga csodálatos volt. Nyitásképp a tömeg vagy két percen át skandálta, hogy "Anatéma, Anatéma", amibe John is beszállt egy kis induló ritmusú dobolással. Aztán, hogy névtelen segítőjük a billentyűk közé csapott, mindenki más elcsöndesült, és végre jöhetett a Zene. Lassú lüktetésű számok az új lemezről, a régi kedvencek közül a The Silent Enigma nagylemez A Dying Wish-e és a Serenades Sleepless-e. Vinny vokálja élőben is pompás, és hangszeres tudásuknak is tanúbizonyságát adták. Danny szólói csodálatosak, ez különösen a koncert végét jelentő negyedórás instru¬mentalizálásban érvényesült. (Eközben Vinny fejjel lefelé lógott a plafonról a tomboló rajongók felett. Ki tudja, talán unatkozott.) Talán csak az időnként felbukkanó playback bejátszások (a szöveg az Eternity II és a Hope határán) voltak zavaróak, de a fantasztikus előadás, a fantasztikus hangulat ezt az enyhe rosszérzést is hamar elmosta.

Mint sokan előre megmondták, a Riff-Rööfff kicsinek bizonyult a koncerthez. A közönség majdnem elsodorta az alacsony színpadon álló zenészeket, a három darab (!) biztonsági ember nem sokat tehetett a hátulról taszított százak ellenében. Az együttesen látni lehetett, hogy megrémültek kissé, s talán ezért játszottak főleg lassú, lírai számokat. A hőség, a magas páratartalom (Mindenki elgondolkozhat, mitől nőtt meg annyira. Elárulom. Izzadtunk, mint a lovak.) miatt a koncert közepén hangolniuk kellett a fiúknak, míg nekünk, lelkes közönségnek, az életben maradás okozott súlyos gondokat. Az egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy a Gathering már a szomszédos focipályán lesz.

Ezzel együtt (hogy a pólóm hat helyen elszakadt, de megszáradni nem száradt meg vagy három napig, úgy összeizzadtam; hogy két napig nem tudtam cipőt húzni, úgy ráugrottak a lábamra; hogy valamelyik lelkes stage dive-oló fejberúgott, stb.) megérte. Mi az hogy!

Mint már említettem, ez volt életem legnagyobb koncertje. És ha most, jó két-három héttel később valaki azt mondaná, "Figyelj, holnap Anathema koncert lesz az előszobámban, úgy két négyzetméter, tízezer forint lesz a belépő, és garantáltan végig részeg, brutális állatok fognak pogózni mindenfelé...", hát Isten bizony, hat ökörrel sem lehetne visszatartani.

Mert megtehetem.

BH1 (Black Number One)

A szkennerem nem javult meg, de legalább hozzá romlott a kedvem is. Itt állunk november közepén, napsütés van és húsz fok, mi a fene van ezzel a világgal, ilyenkor gót ködöket kellene hömpölygetnünk a hidegben! És a sötétben! Együtt károgni az éhező varjakkal! Gonoszul hahotázni a reggeli zombitömeg feje fölött! Vért izzadni! Vagy azt pont nem? Igazából olyan mindegy.

Ha már a szkenner elhalálozott, próbáltam más úton és módon megbirkózni az első szám öröklétre mentésével, olyan szempontból szerintem ez a változat tökéletes, hogy az egykori fanzine-világ minden igénytelenségét felmutatja. Olvashatatlan, akárcsak az olcsó fénymásolatok, ferde, girbe, gurba, és randa, mintha csak megint kilencvenhetet írnánk, és egyáltalán. Koszos. Amilyennek egy fanzine-nak lennie kell.

(Azért valahonnan keríteni fogok egy szkennert, mert így sokkal többet kellett dolgoznom, mintha csak nyomkondám azt a kurva gombot.) (És igen, majd talán idővel kitalálok egy civilizáltabb megoldást is, de ahhoz agy kéne. Meg időkedvtárhely.)

Most egyébként írhatnék nosztalgikusan olyasmit, hogy hú, milyen is volt, amikor kitaláltuk, hogy fanzine-t kell csinálni (éjfélkor ültünk a vágányok végénél a Nyugatiban, színjózanok voltunk és nagyon hülyék), hogyan jöttünk rá, hogy milyen fanzine-t akarunk, miért döntöttünk úgy, hogy legyen vicces a címlap, és legyen benne képregény (és hogy mindennek mi köze lehet a Mekihez), és ki ihlette a képaláírásokat (na, EZ nem nehéz, de azért a megfejtéseket a Szerkesztőségbe). Szóval írhatnék ilyet, de unalmas lenne.

Istenem, huszonegy évesek voltunk, és ahelyett, hogy szerbekkel ittunk volna egy bezárt kocsmában (mint a legutóbbi garnitúra huszonegy éves tette, akikkel egy asztalhoz vetett a szerencse), fanzine-t csináltunk szűzjózanul. Unalmas. Mondom én.

nem vagyok mezőgazdász

Legfeljebb paraszt. A kép azonban nem hibás, a nefilim virága és gyümölcse csak színében tér el, és ez egy fekete-fehér (de legalábbis szürke) történet.

vázlat, ami egyelőre vázlat is marad

Nincsen sok kedvem kimosdatni ezt a képet a vázlatformából, időm még annyi sincs, mint kedvem, koncentráljunk kérem a tartalomra és a lényegre.

Black Hód ármányai - 9. rész: Hé Mr. Hóember (BH9, 1998 február)

Az ígéret szép szó, bár a marhasteak sokkal szebb, különösen, ha hozzátesszük, hogy borsmártás, krumplipüré és bacon-masinval sütött ceruzabab. A farsang és a síszezon ugyan még messze-messze, de egyre közelebb, és vannak képregényizmusaink is.

izomból izmusok

A tegnapot kihagytam a tevékenységi körömből, azt hiszem, leginkább azért, mert számmisztikailag nem tetszett, de az is lehet, hogy valójában csak túl álmos voltam ahhoz, hogy este nyolc előtt sikerüljön kávét főznöm, addigra meg már kocsmáztam valahol, és ez lekötötte a figyelmemet. Este jó, este jó, kocsmázni is jó, és hihetetlen érdekes dolgokat vitattunk meg, volt szó a Black Hódról is, és elnosztalgiázván azért felidéztem olyan emlékeket, amik azzal a mély boldogsággal tölthettek el, hogy de hát mi azért tényleg hülyék voltunk.

Egyszer már kíváncsi lennék, hogy a Metal Hammer szerkesztőségében például mit szóltak a zenélő képeslapba rejtett, felfújható gumidinoszauruszhoz, amit hirtelen szeretetrohamból vettünk nekik, mert nem tudni, alighanem arra gondoltunk, hogy egy felfújható gumidinoszaurusznál semmi sem lehet metálabb.

Azóta mondjuk ezt megcáfolta az élet, a szegecses raszta sokkal metálabb, de azzal csak tíz évvel később találkoztam.

Szóval elnosztalgiáztunk volt, és hihetetlen kulcsmondatok hangzottak el, mint például "stábban hülyébb az ember, mint egyedül", és "hozzál már nekem is egyet", a gond az lehetett, hogy a zármondatok viszont távol maradtak, és most hiába van a fejemben egy teljes Elzett készlet (mondjuk olyan Hellraiser elrendezésben), ha nem tudom, mit nyithatnék vele. (Sört csak ajtófélfával tudok.)

Legyen mondjuk ma, hmmm, mondjuk...hallgassunk Dog Eat Dogot, nézzünk Immortalt, és készüljünk fel lelkiekben a holnapi konzerv képregényre. (Lesz egyszer nemkonzerv is, csak ma épp hetedszerre nem sikerült újratelepítenem a szkennert. Hetedszerre. Heted-kibaszott-szerre.) (Este pálinkázni fogunk, bár nem ezért.)

Istenem, miket hallgattunk mi, megáll az ész... Kíváncsi vagyok rá, Dave Neabore hány macskát tart mostanában (legalább kettőt, mert, hogy idézzem: "egy macskának kell egy másik macska, hogy bandázzanak").

Azt nem tudom, Abbathnak voltak-e valaha macskái, de ha igen, akkor biztos fekete-fehérek. És szimmetrikusan foltosak. Esetleg nyakig szegecses bőrben, igazi zordon Csizmás Kandúrok, és sajnos most elképzeltem, milyen lett volna a Shrek, ha orgéstül-mindenestül a skandináv black metal világ forgatta volna le.

Black Hód ármányai - 2. rész: egy régi történet (BH2, 1997 július)

Ünnepeljük november 3-át valaha volt második képregényünkkel: avagy hogyan veszítette el Black Hód a harcot, a világuralmat, a pólógyárat és realista ábrázolásmódját Bruce Dickinson haragjával szemben.

halottak napja

Nagyon lendületesen vágtam neki ennek a mai napnak, csak aztán közbeszólt a valóság, és a tervekkel ellentétben inkább csak a semmit nézegettem nagy szomorúan.

Tegyünk inkább úgy, mintha hallgatnék még Anathemát.

Kyuss (BH6, 1997. november)

Miután már az éjjel bejelentett koncert hirtelen aktuálissá tette a témát, képtelenség mással kezdeni a régi cikkek felelevenítését, mint a Kyuss-szal!

Kyuss

Éghajlat / Terep: Sivatagi
Előfordulás: Sajnos már nemigen
Megjelenők száma: 4
Szerveződés: Együttes
Táplálék: Fű
Intelligencia: Meglehetős
Kincs: Tehetség
Jellem: Kicsit morcos, igen frusztrált

Ének: John Garcia
Gitár: Josh Homme
Basszugitár: Scott Reeder, + anno Nick Olivieri
Dob: Alfredo Hernandez, előtte mások
Lemezek: Négy nagy, és tényleg azok
1991 — Wretch
1993 — Blues For The Red Sun
1994 — Welcome To Sky Valley
1995 — … And The Circus Leaves Town


Eléggé közhelyszámba megy, hogy a Kyuss a kilencvenes évek egyik legeredetibb együttese volt, de hát mi mást mondjon az ember, ha ez így van, így igaz. Hangzásukat legjobban talán az a fickó jellemezte, aki szerint "lemezen olyanok, mint ha egy dinoszaurusz dübörögne le az autópályán", majd hozzátette, hogy élőben még ennél is kicsit súlyosabbak: "életemben akkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy valami teljesen levigye a fejemet”. Egyszóval hihetetlenek. Voltak.

Csak sajnos az élet se nem olyan egyszerű, sem pedig különösebben nagyszerű, és a Kyuss egy idő után feloszlott. Alapvetően azért, mert úgy érezték, zenéjük nem kapja meg a kellő odafigyelést. No nem a rajongóktól, nem a szakmától: a német rajongók aláírásgyűjtő akciót szerveztek, hogy újból összeálljanak, Mike Bordin kb. csak az ő lemezeiket tudta megnevezni, mint olyan albumot, amin sajnálja, hogy nem játszott, és napestig sorolhatnám a Kyuss-hívő kisebb és nagyobb sztárokat. Mindez csak a terjesztésben, a szervezésben, a háttéripar hozzáállásában nem látszott meg.


A Névadó "Szent": Nohát. Szomorú dolgok ezek. De azért nincs minden veszve: van élet a halál után.

Igen, és ha már valakit ocsmány élőhalottról neveznek el, az legalább ezzel legyen tisztában. A Kyuss, mint szó, ugyanis nem az az "egy adag fű az észak-dél-kelet-midland-city-ohio-i szlengben" jellegű dolog. Nem, ennél sokkal kevésbé vonzó dologról van szó: a fiúk a minden szörnyáriumok legborzasztóbb lakói közt is emlegethető D&D-s Son of Kyuss-ról nevezték el magukat. Ez a (cseppet sem) barátságos teremtmény igazából egy lefoszlott gézbe és talpig rothadásba öltözött csontváz, amin és amiben helyes kis fluoreszkálóan foszforeszkáló zöld férgek laknak. Ezek a zöld férgek előszeretettel másznak át más, még nem ~halott élőkre. Belefúrják magukat az agyukba, (tiszta X-akták; mégis van agyrágó bogár!) és 1-6 perc alatt kyussfivá változtatják. Édes. És az ember ne valami fergeteges sátánis¬ta death-zúzásra asszociáljon az egészből...

Kész szerencse, hogy Joshékat csak a szó dallamos hangzása fogta meg.


A Jövő, A Jelen: És jó hír: nem is kell feltétlenül lerohadva bolyongani.

A jelen, ami egy kicsit már a múlt is... John Garcia első és igen sikeresen induló Kyuss-utáni együttese, a Slo Burn egy darab (Amusing the Amazing névre hallgató) EP kiadása után máris feloszlott. Belső konfliktusok miatt: a többiek talán nehezen viselték, hogy zsenge koruk (fejenként úgy húsz év) miatt következetesen "lányoknak" titulálta őket a matuzsálemi kort (26 év) megélt mester. Ki tudja...

Persze John miatt nem kell aggódnunk, projektje van annyi, mint a szemét (csak épp jobbak, ugye), itt van pl. a szintén sivataglakókból álló 13 nevű csapat. És mindennek tetejében februárban még a Trouble-lel is kacérkodott (igen, igen a chicagói istenségek… de február óta nincs erről hír… Az pedig nagy idő… De azért érdekes hír, nem? Lehet, hogy Eric Wagnernek kevesebbet kellene a különféle gombákat és füveket osztályoznia a Lidben... vagy ez nem kizáró ok John Garciával szemben...?) Nagy álma, hogy egyszer ismét abból él meg, hogy kivágja a szívét és tálcán kínálja a közönségnek ( = zenél), bár egy állatklinikán dolgozni sem kutya.

Josh Homme gitáros a Gamma Ray-ről holmi névegyezések miatt nemrég Queens of the Stone Age névre átkeresztelt bandában nyomul. Bizony, sőt, ő énekel. Ha nem is olyan markáns a hangja, mint John Garciának (aki egyébként vokálozgat egy kicsit náluk, de csak egy egész kicsit), mivel a Kyussban ő írta az énekdallamokat is és ő énekelte elő Johnnak, amit és ahogyan kellett, hozzá van szokva az énekléshez alaposan.

Scott Reeder mostanában egy kicsit pihen, hangmérnökként dolgozik egy Los Angeles-i stúdióban, de szó volt arról is, hogy Alfredo Hernandez segítségével újjáalapítja régi együttesét, az Across the River-t. Jason Newsteddel (tudjátok, a Metallicás fickó) és Dale Croverrel (egy Melvin) is projektel össze-vissza, két különböző néven (Tree of the Sun ill. Blastula) adnak ki dolgokat. Tekintve, hogy Scott is, Jason is basszusgitárosok, ez elég súlyosan hangzik.

A Fu Manchu-val is kavartak jobbra-balra, az onnan kilépett Eddie Glass és Ruben Romano új, Nebula nevű csapatában például egy ideig (ki más, mint) Scott pengette azokat a vastagabb húrokat, miközben Brant Bjork a Fu Manchu maradékának dobolt átmenetileg.

Meg aztán van egy Mondo Generator, amiben az egykori basszusgitáros, Nick Olivieri játszik.

Boston környékén pedig van egy Sons of Kyuss nevű együttes, ami (Josh és Scott beleegyezésével) csak Kyuss számokat játszik.

(Version)

Ez a kép kivehetetlen, ám művészi, szólt az eredeti aláírás teljesen jogosan, de lássuk be, 1997-ben több napos vadászat után sem találtunk jobbat az interneten.

Hah! És még híreket is mond!

Március 20-án Kyuss koncert lesz a Gödörben! John Garcia! Nick Oliveri! Brant Bjork! Hah! Vagy ezt már mondtam?

Mindenesetre nyilvánvalóan mindenkinek ott a helye.