Múlt hétvégén volt a Szuperhold, amikor állítólag olyan közel és akkora volt a telihold, hogy kis híján ráesett a házakra, ebből errefelé csak esőfelhőket lehetett látni, megszorítások vannak már természeti csodák terén is, de hogy ne csak rívás legyen már itt, eldöntöttem, hogy következő kézműves projektem A Black Hód kétésfélujjas kesztyűsbáb (C) (R) és TM lesz, ha kihevertem, hogy viktoriánus kísértettörténetekkel kell töltenem ezt az órahiányos hétvégét, elmegyek, és szerzek be hozzá alapanyagot, aztán majd meglátjátok mind.
Megpróbáltam lerajzolni a tervet, de borzalmasan nézett ki. Lehet, hogy mégsem kéne iparművésznek mennem.
20110326
Az alkotói válság fekete óriáshullámai elérték Hódfölde partjait is + szokásos képzavarok
Ülök és bicskával eszem a csokit, a szalonna jobb lenne, de azt nem kaptam a névnapomra. Közben tavasz van, és azon gondolkozom, hogy mindenféle koncertekről akartam írni, komolyan, némelyikről egész félkész beszámolók kallódnak a vinyóimon, de nem megy, nem megy, öreg vagyok én már ehhez.
Van, akinél ez azért ütközik a koncertbeszámolással, mert este kilenckor már alszanak, mások már nem lelkesednek a régi zenékért - én pedig egyszerűen nem tudom ezeket a koncerteket teljesen jelenidőben nézni, és úgy mi a fenét írjak? Most komolyan. Leírhatnám, hogy és akkor felmentek, és játszottak, és jó volt: de én valójában nem azon a koncerten voltam, hanem azon, ami valamikor elkezdődött kamaszkoromban, és most épp ezzel a fellépéssel egy újabb fejezet végére ért, de teljesen értelmezhetetlen az előzmények nélkül. És a végén mindig elérzékenyülök, ez többnyire azzal jár, hogy dolgokat csapkodok a falhoz, aztán meg takarítani kell, nem jó ez. Kivéve, amikor a fejemet csapkodom a falhoz, de az sem jó, mert az agyrázkódás nem jó dolog, egyébként meg baromira nem tudom, hogy mit magyarázkodom itt, senki nem hiányolt egy árva koncertbeszámolót sem.
A szkennerem pedig még mindig nem javult meg, szóval régi Hódokkal egyelőre nem tudok szolgálni, de majd egyszer, nem tudom, mikor, egyszer. Majd.
Van, akinél ez azért ütközik a koncertbeszámolással, mert este kilenckor már alszanak, mások már nem lelkesednek a régi zenékért - én pedig egyszerűen nem tudom ezeket a koncerteket teljesen jelenidőben nézni, és úgy mi a fenét írjak? Most komolyan. Leírhatnám, hogy és akkor felmentek, és játszottak, és jó volt: de én valójában nem azon a koncerten voltam, hanem azon, ami valamikor elkezdődött kamaszkoromban, és most épp ezzel a fellépéssel egy újabb fejezet végére ért, de teljesen értelmezhetetlen az előzmények nélkül. És a végén mindig elérzékenyülök, ez többnyire azzal jár, hogy dolgokat csapkodok a falhoz, aztán meg takarítani kell, nem jó ez. Kivéve, amikor a fejemet csapkodom a falhoz, de az sem jó, mert az agyrázkódás nem jó dolog, egyébként meg baromira nem tudom, hogy mit magyarázkodom itt, senki nem hiányolt egy árva koncertbeszámolót sem.
A szkennerem pedig még mindig nem javult meg, szóval régi Hódokkal egyelőre nem tudok szolgálni, de majd egyszer, nem tudom, mikor, egyszer. Majd.
20110309
RIP Mike Starr
Jöhetnék azzal, hogy a hódok téli álmot alszanak, de erről egyrészt nem vagyok meggyőződve, másrészt semmihez semmi köze, az az igazság, hogy ez egy elég ingerült téli időszak volt, csak az járt jól, aki megúszta, hogy bármiféle kommunikációba kerüljön velem. Pedig annyi kiváló téma hevert szanaszét, és erre most megint valami szomorú hír rángat elő, szegény Mike Starr meghalt, ejnye már no.
Minden egyéb elhajlásom dacára azért én alapvetően grunger voltam, minden más csak erre épült rá, és ah, Alice in Chains, ó édes Istenem, még rajzolni is miattuk kezdtem el. A Dirt belső borítója fénymásolhatatlan volt, és le kellett írni a szöveget, hogy legyen mit tanulmányoznunk a másolt kazetták hallgatása közben, én pedig kész AiC naprendszereket kerítettem mellé, bezzeg a Pretty Hate Machine kódexmásolója nem volt ilyen lelkes, igaz, neki legalább a kézírását el lehetett olvasni, az enyémmel ellentétben. A Dirt és a Facelift olyan mérhetetlenül mocskosan agyon lett hallgatva, hogy azzal a világon csak a Ten és a The Real Thing vetekedhetett (tudom, tudom, Angel Dust, de én spec. The Real Thing-es voltam), és természetesen az Operation: Mindcrime, de az nem számít, az valamiért kötelező tananyaggá vált az osztályban, és minden házibulit azzal zártunk, hogy éjjel háromkor bekuporodtunk a földre, és elvisítottuk az első hangtól az utolsóig (I remember now, mármint hogyan is felejthetném el). De az Alice in Chains valami olyasmi volt, amit elengedett kézzel és én fedeztem el, és olyan tökéletesen kitöltötte a teljesen összezavart kamaszlelkem hiányosságait, hogy azt már szinte képzavarba sem tudnám fogni. Nem fogom elfelejteni azt sem, amikor végre behozták a Singles-t a mozikba, és elmentünk megnézni, előttünk pár sorral valaki egyfolytában Layne Staley-t reklamálta nagy részegen, aztán elaludt, és csak időnként horkant, hogy "keltsetek fel, ha van Alice in Chains", és azt sem, hogy aztán Mike Starr úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna, és az egész internetesdi elején szinte még csak képet sem tudtunk róla találni.
Persze, súlyos drogfüggőséggel ilyen sokáig húzni kész csoda, igazából már Layne Staley esetében is csoda volt, de azért amikor elnézem a korai klipjeiket, kedvem lenne odamenni, és felpofozni az egész társaságot, hogy Ne. Basszátok. El. És persze úgyis elbasznák.
(Mondjuk tökmindegy, mert ha lenne belépőjegyem a kilencvenes évekbe, elsősorban úgyis saját magamat verném fejbe, hogy Ne. Baszd. El., és úgyis elbasznám, valamiért mintha összefüggés volna az elbaszás és a világ rendje közt.)
Minden egyéb elhajlásom dacára azért én alapvetően grunger voltam, minden más csak erre épült rá, és ah, Alice in Chains, ó édes Istenem, még rajzolni is miattuk kezdtem el. A Dirt belső borítója fénymásolhatatlan volt, és le kellett írni a szöveget, hogy legyen mit tanulmányoznunk a másolt kazetták hallgatása közben, én pedig kész AiC naprendszereket kerítettem mellé, bezzeg a Pretty Hate Machine kódexmásolója nem volt ilyen lelkes, igaz, neki legalább a kézírását el lehetett olvasni, az enyémmel ellentétben. A Dirt és a Facelift olyan mérhetetlenül mocskosan agyon lett hallgatva, hogy azzal a világon csak a Ten és a The Real Thing vetekedhetett (tudom, tudom, Angel Dust, de én spec. The Real Thing-es voltam), és természetesen az Operation: Mindcrime, de az nem számít, az valamiért kötelező tananyaggá vált az osztályban, és minden házibulit azzal zártunk, hogy éjjel háromkor bekuporodtunk a földre, és elvisítottuk az első hangtól az utolsóig (I remember now, mármint hogyan is felejthetném el). De az Alice in Chains valami olyasmi volt, amit elengedett kézzel és én fedeztem el, és olyan tökéletesen kitöltötte a teljesen összezavart kamaszlelkem hiányosságait, hogy azt már szinte képzavarba sem tudnám fogni. Nem fogom elfelejteni azt sem, amikor végre behozták a Singles-t a mozikba, és elmentünk megnézni, előttünk pár sorral valaki egyfolytában Layne Staley-t reklamálta nagy részegen, aztán elaludt, és csak időnként horkant, hogy "keltsetek fel, ha van Alice in Chains", és azt sem, hogy aztán Mike Starr úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna, és az egész internetesdi elején szinte még csak képet sem tudtunk róla találni.
Persze, súlyos drogfüggőséggel ilyen sokáig húzni kész csoda, igazából már Layne Staley esetében is csoda volt, de azért amikor elnézem a korai klipjeiket, kedvem lenne odamenni, és felpofozni az egész társaságot, hogy Ne. Basszátok. El. És persze úgyis elbasznák.
(Mondjuk tökmindegy, mert ha lenne belépőjegyem a kilencvenes évekbe, elsősorban úgyis saját magamat verném fejbe, hogy Ne. Baszd. El., és úgyis elbasznám, valamiért mintha összefüggés volna az elbaszás és a világ rendje közt.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)