Csak aztán szembejött a hír facebookon, és megütött rendesen. És azt hiszem, amit erről írnék, annak sokkal inkább itt a helye, mint a polgári civil blogomon, ahol cuki kiskutyákról szoktam posztolni, nem együttesekről, fanzine-okról, és arról, hogy milyen nagyon régen volt mindez.
A stábban Cold Seed volt a legfőbb Land of Charon rajongó, Feitico da Lua és jómagam eleve nem nagyon ismertünk magyar együtteseket, mielőtt nekiláttunk a fanzine-nak. Hosszú, de személyes sora van annak, hogy is nőhettünk ilyen műveletlenre, különösen én, de aztán jött a Black Hód, és kénytelenek voltunk felhozni magunkat a témából. Land of Charon koncertre sokat jártunk, már csak azért is, mert olyan Fields of the Nephilim forma társulat voltak, és akkoriban az volt a legnagyobb kedvencünk. Mindenféle kiváló koncertekre emlékszem, ó, ifjúság, ó, gótság, milyen hamar elmúlt minden. Interjúztunk is velük, mindig az a benyomásom, hogy rengeteget, vagy netán hosszan, bár ezek főleg C.S. cikkei voltak, én legfeljebb a tördelést ültem végig. Az a négy év, ami ezek szerint köztünk és Janeth közt volt, pont olyan végtelenül soknak tűnt, amennyire kevésnek most hat. Ebben persze az is benne volt, hogy más érdekelte, és másban, máshogyan fejezte ki magát. Ő láthatóan nem félt a pátosztól, mi akkoriban csípős élcelődésre neveltük magunkat, és ezt a két ízt még a kínai konyhában sem lehetne összebékíteni. De nem is kell egyformának lenni ahhoz, hogy értékeld a másikat.
Nem tudom, mi történt, fogalmam sincs róla. De azt hiszem, nagyon nem volt még itt az ideje.
Nyugodjék békében.
